A rajongás lélektana 2. - Fanatizálódás, fanatizmus
A „rajongás”, azaz a fanatizálódás korántsem olyan ártatlan valami, mint ahogyan hisszük, amin csak nevetünk és amiből csak a rajongóknak lesz egyfajta anyagi kára miközben a mindenféle (média, zenei- és sport) sztárcsinálók meggazdagodnak belőle. Létezik egy sokkal veszélyesebb oldala is, mégpedig a terrorizmus, ami általában valamilyen vallási-, politikai fanatikusok szektájához vagy nagyobb csoportjához való csatlakozást jelent. Legújabb példa erre az Iszlám Állam nevű terrorszervezet és társai. De ide tartoznak még azok a viszonylag kis létszámú (10-100 fő között) szekták is, akik gazdag emberek meghülyítésére specializálódtak. Ezen belül is gazdag nőkre és fiatal, megvezethető aranyifjakra, akik a szektavezetőben az apát vagy idősebb fiútestvért látják, amit a szektavezér a viselkedésével, ráutaló magatartásával és persze folyamatos agymosással hitet el velük. A nők esetében a szektavezér „nagy és erős atyaúristen” férfit testesíti meg, akit mélységesen tisztelhetnek és térden csúszhatnak előtte.
A vallási alapon működő terrorista csoportok hatása elsősorban az életükkel, sorsukkal, anyagi- és egzisztenciális helyzetükkel elégedetlen fiatalabb korosztályhoz tartozó férfiakat érinti - de természetesen nőket is -, akik hagyományos vallásos nevelést vagy csak simán „hagyományos család” elvű nevelésben részesültek, aminek alapja szintén vallási eredetű. A közös az összes fanatizálódásban, hogy mindegyik a nemi diszkriminációból indul ki, valamint, hogy a médiasztárokért, celebekért, sportolókért való rajongás, és a vallási fanatikusokhoz csatlakozás is az egyén elégedetlenségéből fakad. Ritkábban „unalomból”, az aranyifjak/lányok üres és értelmetlen életének valamilyen tartalommal megtöltésének szándékával.
A hagyományos családi keretek, értékrendek között felnőtt fiatal férfiak nem igazán találják a helyüket a világban – a feleség/anya a család rabszolgája és nem végez pénzkereső tevékenységet; a férfi a család eltartója, kitartója és egyben a tulajdonosa is, és a feleség meg a gyerekek alá vannak neki rendelve, mindenki őt szolgálja. Látszólag mindenki elégedett a sorsával: a nő boldog, hogy kiszolgálhatja urát, parancsolóját és gyerekeit, a férfi boldog, hogy kiszolgálják, mindenki érte van és teljesítik a parancsait. Hogy idézzek egy középkorú férfi illetőtől, aki az interneten osztotta meg a nagyvilággal a lesújtó véleményét a nők egyenjogúságáról: „A régi szép időkben nagyon jó volt. A nagyfater csak morrant egyet és a nagymuter három napig négykézláb, kussolva közlekedett”. Nos, aki ilyen körülmények között nőtt fel, nem csoda, hogy elégedetlen a mai világgal. Ezek a férfiak ahhoz szoktak hozzá az anyjuk példáján felnőve, hogy a nők alárendelt lények, fele annyit sem érnek mint a férfiak, és csak azért vannak a világon, hogy alázatosan, engedelmesen kielégítsék a férfiak minden igényét, szükségleteit és tűrjék a verést, büntetést, ha valamit „elrontanak” vagy nem eléggé engedelmesek.
Ehhez képest ezek a fiatal férfiak, amikor kilépnek a családból valamennyire a való világba, azt látják, hogy az iskolában rengeteg náluk okosabb, jobban tanuló tehetséges lány van, néhány esetben erősebbek is, akik egyetemre mennek és ezáltal magas pozícióba sikerül kerülniük, ahol adott esetben a többszörösét keresik annak, amit egy átlagos, semmiben sem kiemelkedő, semmiben sem igazán tehetséges férfi.
Bár ezeknek a férfiaknak az otthonában az apa parancsol, az anya meghunyászkodva alázatosan engedelmeskedik, és mindig az van, amit az apa akar, de az óvodában, iskolában nők parancsolnak nekik, nőknek kell engedelmeskedniük és a munkahelyeken is egyre több a női főnök, aki alá férfiak vannak rendelve beosztottként. A lányok, akiknek udvarolnak, és akik el is fogadnák az udvarlást és házassági ajánlatot, többnyire ostobák és nem túl szépek, akik bárkivel összeadnák magukat, csak ne maradjanak „pártában”, mert ezek a lányok is hagyományos értékrendű családban nőttek fel, és ebben a közegben a nők egyetlen karrierje és dicsmérve a házasság.
Azok a lányok, akik szépek és/vagy okosak, tehetségesek, megkeresik a maguk pénzét, nincs szükségük kitartóra, céljaik vannak és sokan közülük meg akarják váltani a világot. Nekik viszont nem kell az átlagos külsejű/csúnya, nem tehetős, nem sikeres, nem tehetséges férfi, aki ráadásul még hálát, tiszteletet, teljes odaadást, alárendelést és napi 24 órás kiszolgálást várna el a lányoktól, mert kegyeskedik „feleségül venni” őket és „nevet adni” nekik. Még jó, hogy egy milliókat kereső, sikeres vagy sikeres karrier, jövő előtt álló nő ebbe nem fog belemenni és lazán lekoptatják, kinevetik az ilyen férfit.
Az amúgy sem okos, se nem mindenre nyitott és a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen, és a számára előnyös és hasznos alárendelt női szerephez mindenáron ragaszkodó férfi belezavarodik ebbe a kettős rendszerbe, nem tudja, hogy mi a helyzet, hányadán áll is. Nem érti mi történik körülötte, mert a hagyományos és a modern rendszer párhuzamosan létezik most még, éppen az átmeneti időszakot éljük, és senki nem magyarázza el az iskolákban nekik – mivel sok tanult ember sem érti még -, hogy miért is rossz a régi, hagyományos rendszer, miért kell változtatni rajta. Nem érti mi történik körülötte, mert amikor hazamegy, a cseléd anyja várja és körbeugrálja, ha kimegy az utcára, munkahelyre, ott meg az „alárendelt” nők felette állnak, kinevetik, lenézik, elutasítják. Egyszóval úgy viselkednek, ahogyan a férfiak: szabadon, függetlenül, saját akarattal, személyiséggel rendelkeznek, amit otthon és a tágabb családja körében még soha nem látott, és emiatt el sem tudja képzelni. Teljesen megzavarodik, nem tudja már mit gondoljon magáról? A nők ura-e vagy nem? Ekkor jön a képbe az Iszlám Állam vagy valamelyik vallási szekta, ami a hagyományos értékrendet, sőt, még azon túli női elnyomást és alárendeltséget hirdetnek és ígérnek. Az Iszlám Államban és más iszlám vallású országban a nők rabszolgák, el vannak takarva, mert szégyellnivaló náluk a női nem, szégyen annak születni és minden egyes férfi a világon, még ha a legostobább, legbénább és legértéktelenebb is, akkor is minden nő fölött áll és minden nő ura és parancsolója, tulajdonosa, gazdája. Azt csinál velük, amit akar, meg is ölheti őket, azok csak azért léteznek, hogy őt kiszolgálják, akármekkora senki is.
A hagyományos családban felnőtt és a nők elnyomását természetesnek tartó férfi hirtelen rájön, hogy ott a helye, mert ott végre „önmaga” lehet és azt fogja kapni, amit „érdemel” nagy és erős férfiként, és amit el is vár. Elkezd rajongani az eszméért és azokért a személyekért, akik ezt személyesen is hirdetik. Ugyanúgy a megszállottja lesz, mint ahogyan a Michael Jackson és Elvis imitátorok, rajongók a saját sztárjaiknak. Bennük és a vallásban látja az egyedüli lehetőséget arra, hogy nagy és erős férfi lehessen, a világ ura, a nők ura és parancsolója. Fanatikusan veti bele magát az adott vallás tanaiba, áhítattal figyeli, hallgatja, mantrázza a vallási vezetők „tanításait”, és lassan ráébred, hogy neki is tennie kell valamit, ha azt akarja, hogy a világ ebbe az irányba változzon, lehetőleg minél gyorsabban. Az iszlámnál, ahol a vallás és a törvény egy és ugyanaz, és mindezt az isten határozta meg, amit emberi törvények nem írhatnak felül. Tehát a nők elnyomása, kizsákmányolása, rabszolgásítása isteni eredetű – pont ez kell a férfiaknak – és ha ezt rákényszerítik bármilyen módon a világra, a nőkre, akkor semmi dolguk nem lesz már, csak haláluk napjáig élvezni a rabszolga nők szolgálatait. Ennek érdekében megszállottan követ minden utasítást, megszállottan ragaszkodik hozzá, hogy ez az egyetlen vallási rendszer, ami létezhet a világon, mert ez az egyetlen, ami visszaadja a férfiak jól megérdemelt, születési jogon nyert „becsületét”. Ráadásul itt csak a férfiak mehetnek a Paradicsomba, nők nem, ellenben minden férfit, a legértéktelenebbet is a mennyországban várja a jól megérdemelt jutalma - negyven szűzlány, mint ötévesek -, akikkel azt csinál amit akar az örökkévalóságig. Hogy honnan veszik a 40 szűz lányt, ha nem mehetnek a mennyországba, azt nem tudom, de biztosan van rá valamilyen szerintük „logikus” magyarázat. Nem beszélve arról, hogy pont ezzel az ígérettel veszik rá öngyilkos és más terrorista merényletekre ezeket a férfiakat, azt ígérvén nekik, hogy így azonnal a Paradicsomba jutnak, nem lesz előtte semmiféle „megmérettetés”. Tehát, ezek a férfiak tömegével csatlakoznak az IÁ-hoz, és amíg meg nem halnak harc közben, élvezhetik is a „nők mindenható ura” szerepét. Hogy mindezekért ártatlan ezreket kell lemészárolni? Nem számít, hiszen ettől a férfi a férfi!
A nőknél hasonló a helyzet, bár nyilván a nemi diszkrimináció miatt a másik oldalról közelítik meg a problémát. Az egyik oldala, amikor az iszlámhoz csatlakoznak, a másik, amikor sikeres, gazdag üzletasszonyok valamilyen kisebb, keresztény vallási csoport alázatos fanatikusaivá válnak.
Az első esetben jobbára muszlim családból származó, de Európában felnőtt lányokról van szó, akik szintén nem találják helyüket. Otthon fejkendős rabszolgák, az apjuk az uruk, tulajdonosuk, engedelmeskednek neki és más férfi családtagoknak, majd kilépve az utcára mást lát. Szabadon, függetlenül sétáló nőket, burka nélkül, azt csinálnak, amit akarnak, a férfiak többé-kevésbé tisztelik őket, mint embereket és sokszor a „nő hordja a nadrágot”. Ők viszont pont az ellenkezőjére lettek nevelve: számukra ez a fajta viselkedés felér egy halálos bűnnel, amiért kivégzés jár. Nem is igazán tudnak beilleszkedni a társadalomba a női elnyomást támogató gondolkodásmódjukkal és öltözékeikkel, ugyanakkor odahaza azért támadják őket, mert túl modernné váltak, nem engedelmeskednek ezer százalékig az iszlámnak. Ráadásul tudat alatt irigylik is a szabadságot, amit elnyomnak magukban, mert tudják, hogy azzal megtagadnák a vallásukat, amiben szentül hisznek és egyedüli létezőnek, helyesnek, jogosnak tartják a szabályait. E kettősség viszi rá őket előbb-utóbb arra, hogy meggyűlöljék a szabad, keresztény nőket mondván, ha én nem lehetek szabad, akkor ti se, ha nekem szégyellnem kell magam, mert nőnemű vagyok, akkor ti is, ha ti nem tisztelitek a burka törvényét, akkor majd mi rákényszerítünk benneteket. És máris ott van az Iszlám Állam, ami azt ígéri nekik, hogy ha csatlakoznak és a katonáik feleségei lesznek, akiket rabszolgaként kiszolgálnak engedelmesen, vagy esetleg harcoló katonanők lesznek a „női részlegnél”, akkor ők is a Paradicsomba jutnak, ahová csak a férfiak juthatnak. Kell ennél több? A másod-harmadgenerációs muszlim nők ész nélkül kelnek útra, hogy csatlakozzanak valamelyik szervezethez és megszállottan vesznek részt a világ iszlámosításának a harcában: nőket gyilkolnak, ha kell, megtesznek bármit a dicsőséges iszlám vallásért, ugyanúgy „rajonganak” a vallásukért és a vezetőkért, mint mások a filmekért, celebekért, vakon-süketen engedelmeskednek a kalifának és más felsőbb vezetőknek, és megtiszteltetésnek veszik, ha valamelyikük az ágyasává teszik őket.
A rajongás harmadik verziója, amikor nem feltétlenül vallásosan nevelt vagy kifejezetten materialista nők őrülnek meg szinte egyik pillanatról a másikra. Persze ennek a hátterében is egy hosszabb folyamat áll. Adva van egy tanult, sikeres, tehetős nő, aki férfi segítsége nélkül csinált karriert, szerezett házat, kocsit és bankszámlát. Sikeresen halad előre, eleinte boldog és elégedett, meg tudja valósítani a céljait, de minél sikeresebb, annál több ellensége, irigye akad. Ez még úgymond „természetes” is lenne, de rá nemcsak a sikerei miatt irigyek, hanem mert „nő” és hogy képzeli már, hogy túlszárnyalja vagy utoléri a férfiakat? A csúcsig egyre többen és többen fröcsögnek az arcába gyűlölködve nők-férfiak vegyesen, hogy takarodj haza a konyhába, ott a helyed, mit keresel itt? Elérve a csúcsra egyedül marad, csak gyűlölködő és a vesztét akaró férfi vetélytársak veszik körbe, és ha lenne esetleg ott még egy-két női vetélytárs, az még jobban gyűlöli, utálja és zavarja a konyhába, mert féltékeny rá és félti a saját, nőként elért sikereit, mert az a meggyőződésük, hogy a csúcson csak egy-két nőnek van helye, ez a világ a férfiaké, és ha más nő is a csúcsra jut, azt csak úgy teheti meg, ha kitúr onnan egy másik nőt. Senki nem akar ez a "másik nő" lenni. Ember legyen a talpán, mégoly erős és határozott természettel megáldva, aki nem bizonytalanodik el, nem ég ki, ha évtizedeken keresztül gyalázzák, fúrják, gyűlölködve zavarják haza a konyhába ahelyett, hogy dicséretet kapna, amiért sikeres és a vállalatának dollármilliós megbízásokat vagy hasznot hoz. Annyit lát csak, hogy mindenki utálja azért, amit csinál és mást akarnak vele csináltatni, valamint azt látja, hogy a többi nő, aki csak szart pucol otthon és szaporodik, boldog, elégedett a sorsával, legalábbis boldogabb, elégedettebb nála. Azt is előbb-utóbb észreveszi, hogy a saját családja, rokonai között is egyre több az olyan, aki számon kéri rajta, hogy miért nem éli a „normális nők” eltartott, mindenes cseléd életét, meddig akarja még játszani a lázadó tinédzsert, most már elég volt, térjen vissza a való életbe, mert már elmúlt 35. Érthető, hogy ilyenkor valaki teljesen megzavarodik és senkitől sem tud igazán tanácsot kérni. Viszonylag kevesen vannak az olyan nők, akik az ő problémáihoz hasonlóval küszködnek, ha mégis, akkor nem akarnak segíteni, tanácsokat adni, lelkileg mellé állni, mert féltékenyek rá is, maguk miatt is. Nincs is a sikeres nők előtt példa, amihez tarthatnák magukat, mert a mai sikeres 40-60 közötti nők többségének az anyja otthonülő háziasszony volt egész életében, vagy ha dolgozott is, csak alulfizetett alkalmazott volt, és szintén női munkát végeztek: mosogatás, takarítás, gyerekfelvigyázás, stb.
Hogy is tudnának az ilyen anyák tanácsot, biztatást adni a lányaiknak? Maximum arról, hogyan kell alázatosan, rettegve kiszolgálni a férjeket, hogy azok pontban este 6-kor megkapják a vacsorát és ne ordítsanak, veszekedjenek vagy verekedjenek. Tehát a sikeres nő egyedül marad és nem tudja mit tegyen - átértékeli és degradálja az eddigi munkáját, sikereit és fogalma sincs, hogy ezután merre-hová. Ilyenkor szokott az útjába kerülni egy tenyérbemászó fejű-hangú „guru”, aki szép lassan, nyugodtan, ájtatoskodva és hipnotizálva, arcán a földöntúli béke vigyorával és bölcsességével elmagyarázza a buta nőnek, hogy persze, hogy nem boldog, mert nincs a helyén. Isten nem karrierre teremtette a nőket, hanem a férfiak kiszolgálására, az engedelmességre, alázatra, és ameddig ezt meg nem teszi, sosem lesz boldog. Ellenben, ha csatlakozik a szektához és férjhez megy az egyik férfi szektataghoz vagy a szektaguru 26-ik felesége lesz, rögtön a mennyországban érzi majd magát, mert a szektában a férfiak meg fogják „becsülni” a napi 24 órás kiszolgálásért, az engedelmességéért és az alázatosságáért. Minden nap megsimogatják majd a buksi fejét és jól bánnak majd vele: minden nap megdicsérik a főztjét, a takarítását, fonását-szövését, meg éjszakánként az engedelmességét az ágyban. Persze ehhez át kellene adni minden anyagi javát a férfiaknak, mert a nők nem tudnak magukról gondoskodni és nem is istennek tetsző dolog, mert a férfi dolga eltartani a nőt, cserében a teljes alárendeltségért. Így „veszik le a terhet” a nagy és erős férfiak a nők gyenge válláról, ami „csak” a háztartási munka és férfi-, gyerekgondozás-szülés terhét bírja el. És majd így élnek boldogan a halálukig, majd a mennyországba kerülve ez a nagy boldogság örökkön-örökké folytatódik. Ennyi. A megzavarodott nő egyfajta agymosáson esik át, a gurura íratja minden vagyonát, ingó és ingatlanát és engedelmesen magát is alárendeli a szektavezérnek és boldognak érzi magát valamelyik szektatag 26-ik feleségeként, később majd megtiszteltetésnek érzi azt is a többi szektatag nővel egyetemben, ha a lányait 12-14 éves korban a szektaguru szexuális szolgálatába adhatja ágyasként, mert ez istennek tetsző dolog, amiért szintén örök Paradicsom jár.
Az elmúlt pár ezer évben úgy szocializálódtunk, hogy mindig kellett valaki, akit bálványozhatunk. Ennek az alapja az volt, hogy amikor elkezdett a népesség száma „rohamosan” növekedni, vagyis már nem csak 20-30 fős közösségekben éltünk, hanem jóval nagyobban, már nem igazán lehetett megoldani, hogy mindenki egyenlő legyen és egyenlő jogon szóljon bele a földművelésbe, háborúba, békekötésbe, a csoport mindennapi életébe, stb. Ki kellett nevezni képviselőknek azokat, akik a legjobban értettek az adott területhez, pl. tudták mikor kell vetni-aratni, szántani, mikor kell elültetni bizonyos növényeket, hogy a lehető legnagyobb termést tudják majd betakarítani, és belőlük lettek a vezetők, később a királyok, uralkodók. Nekik nem kellett fizikai munkát végezni, csak irányítani a többieket és mégis kaptak a vezetői munkájukért egyenlő részben a termésből. Eleinte még tényleg tudás alapú volt a „királyság” és nem öröklődött, de később öröklődött és a tudásukért a „királyok” egyre több részt követeltek maguknak a termésből. Majd amikor megszületett a magántulajdon, akkor földeket is kisajátítottak maguknak, hiszen ekkor még az volt a legfőbb érték. Hogy ebbe belemenjenek a közemberek, akiktől származtak, és ne lázadjanak ellenük, ne gyilkolják le őket vagy zavarják el, egy kultuszt kellett maguk köré, a személyük köré, a családjuk köré teremteni, és elhitetni a jó néppel, hogy isteni eredetű a tudásuk, isten tanította többre őket, hogy jólétet tudjanak teremteni a népüknek, és a hatalmuk is istentől való, és isteni akarat, hogy királyokká váltak, nem a véletlen műve vagy az emberek akarata. Sőt, haláluk után ők is istenné válnak. Később már maguk is szentül hitték ezt a maszlagot, generációk során elfeledkezett mindenki az eredeti célról. Az isteni eredetet pompával, luxussal, fénnyel, imádatra és csodálatra késztetéssel érték el, elhitették az emberekkel a monumentalitás és testőrhad segítségével, hogy mint istenek, elérhetetlenek a közember számára, csak messziről csodálhatják őket, és már akkor is szerencsés egy közember, ha messziről is, de a saját szemével megpillanthatja az uralkodót és családtagjait. Dicsőség az egyszerű ember számára az uralkodó kényelméért dolgoznia, éheznie és dicsőség számára az uralkodót minden luxussal ellátni a maga kárára.
Ehhez az uralkodók segítségül hívták a vallást, az isteneket, akiket szintén imádni kellett, áldozni nekik, és minden parancsukat vakon teljesíteni a királyok által, mert az uralkodók közvetítették az istenek parancsait – erre lettek kijelölve az istenek által, emiatt emelkedhetnek a nép fölé. A 20-ik század elején az uralkodók és az isten(istenek) imádata kezdett gyengülni, egyre többen voltak, akik másba kezdetek el hinni: kommunizmus, kapitalizmus, reinkarnáció, ezoterikus-mágikus dolgok. A vallás és vezetői kezdték elveszíteni a befolyásukat; megváltoztak az életkörülmények, önfenntartó gazdálkodásból pénzért dolgozó munkások jöttek létre, kezdtek javulni valamennyire az életfeltételek, a sötét középkorhoz képest, és a pénzért olyasmit is meg lehetett venni-tenni, amit a sima termésben mért javakból nem nagyon. Az emberek a régi rabszolgaság jellegű jobbágyságból felszabadulva sokkal szabadabbak, önállóbbak lettek, és a vallás gyakorlását sem érezték már létfontosságúnak, mivel az elnyomott jobbágyok csak abban láttak reményt a túlélésre, az egyedüli kiút volt arra, hogy majd haláluk után egy jobb életbe, a mennyországba kerülhetnek. A pénz széleskörű elterjedésével már más kiutat, kapaszkodót is lehetett találni a templomba járáson kívül az elnyomásból: mozi, színház, bordélyok, majális, rendezvények, múzeumok, zene, zenés szórakozóhelyek, vendéglők, stb. Viszont még mindig kellett valami kapaszkodó, ahogyan ma is kell, akár egy vallás, akár egy talizmán, bálvány, kabala, mágia „személyében”. Ezt kihasználva megjelent a mai értelemben vett szórakoztatóipar, aki napi pár órás kikapcsolódási lehetőséget kínált a felejtésre, örömre, boldogságra az iskolázatlan, sokat gürcölő és keveset kereső munkások számára, akik távol kerültek a szülőfalujuktól és így az összetartó vallási közösségüktől is. A kocsmázáson és gyerekcsináláson kívüli más szórakozási lehetőséget eddig nem ismerő szegényeket meg kellett ismertetni és rá kellett kapatni a szórakozás erre a módjára, hogy a szórakozást nyújtó emberek is meg tudjanak élni ebből, hát kitalálták a reklámokat, a reklámozást, hirdetést, ami nemcsak cégér vagy kidobolás formájában jelent meg, hanem plakátokon, röplapokon, újságokban, és azt is kitalálták, hogy a mozisztárokat, revüsztárokat, egyebeket „istenként”, szentekként, bálványként a nép fölé emelik, elérhetetlenné teszik, csillogó-villogó, vörös szőnyeges világot teremtenek köréjük, hogy legyen miről álmodozni a jónépnek, a helyükbe képzelni magukat és reményt adni nekik, hogy ők is bármikor elérhetik ezt vagy már attól is szerencsések és boldogok lesznek, ha látják a sztárokat a vörös szőnyegen. (Michael Jackson ebben vérprofi volt: odáig fokozta, hogy rajongók ezrei estek önkívületi állapotba, amikor meglátták a színpadon, reptéren, akárhol testőrök hadával körbekerítve.) Fokozták ezt még különféle díjakkal, kitüntetésekkel, parádés, szuperlátványos, műsoros díjátadókkal és Hollywood létrehozásával, amit álomgyárnak neveztek el és olyan megtiszteltetésnek számított oda bejutni, mint a mennyországba. Létrejöttek a szereposztó díványok is, hiszen a tulajdonosi-vezetői-rendezői-produceri székekben férfiak ültek, akik jelentősebb anyagi javakkal rendelkeztek a nőknél, és a nők ekkor még nem nagyon dolgozhattak magas pozíciókban, emiatt a férfiak jártak javarészt szórakozni, mert nekik több pénzük volt és csak akkor vittek női partnert, ha volt rá pénzük. Ezek a szórakozó és fizetni hajlandó férfiak szexi nőket akartak látni énekelni, táncolni, szerepelni – ahogyan ma is. Bőven akadt jelentkező a szereposztó díványokra, mivel ebben az időben a nők vagy otthon dolgoztak cselédként ingyen vagy a nagyságánál dolgoztak cselédként éhbérért, vagy a gyárakban robotoltak az alulfizetett férfi munkások bérénél jóval kevesebbért. A szórakoztatásban ők csak híres kokottként vagy megvásárolható kóristalányokként vehettek rész. Óriási lehetőségnek számított, hogy néhány alkalmi pásztoróráért egy-két menő férfival, bekerülhettek a filmekbe és sokkal több pénzt kereshettek, mint kóristalányként, nem mellékesen férfiak ezrei „rajonghattak” értük, gazdagok is, pusztán mert ki voltak cicomázva és elérhetetlenek voltak, mint anno az istenek.
És ezzel meg is érkeztünk napjainkhoz, amikorra a kezdeti Hollywood sztárgyára számtalan ágra szakadt. A pornóiparon át a rockzenéig, a mai médiabohócokig, sportolókig. Száz milliárdok folynak be a szórakoztatásból és a hozzájuk kapcsolódó kiegészítő szakágakból. Több, mint a termelésből. Az emberek a nehezen megkeresett pénzüket a milliárdos sztárok, sportolók, mobilszolgáltatók és filmkészítők, divatmogulok kezébe nyomják önként és dalolva, miközben ők életük végéig nélkülöznek adott esetben vagy ha nem is, de sosem juthatnak el a luxusnak és a jólétnek arra a szintjére, amelyre az általuk pénzzel tömött, szegénysorból indult „sztárjaik”. Jutalmuk és boldogságuk csupán az egész életükben sóvárgott lehetőség a sztárságra vagy találkozásra a kedvenceikkel.
