Néhány hete egy rádióműsorban egy fiatal hölgyet faggattak az élményeiről, amit az utazásai kapcsán tapasztalt. Többek között a dél-szudáni menekülttáborban is járt, ahol elbeszélgetett a helybéliekkel, főleg nőkkel. Az nem derült ki pontosan (később kapcsolódtam be), hogy miről is volt szó, de a hölgy idehaza már azon morfondírozott a rádióműsorban, hogy nem tudta eldönteni ott és akkor a táborban, hogy kellene-e szólnia a szudáni nőknek, hogy el vannak nyomva, és ő meg a többi nő Európában szabadon jár-kel, azt csinál, amit akar egész nap és oda megy és akkor amikor akar? Ugyanis a szudáni nők
nagyjából egész életükben helyhez vannak kötve - a kunyhójuk vagy sátruk körül élik le az életüket és nemhogy más országokba, de a falu túlsó végére sem mehetnek az uruk és parancsolójuk engedélye nélkül. Jelen esetben a menekülttábor másik részébe. A hölgy nem tudta eldönteni, hogy rosszat tett volna-e vele vagy éppenséggel jót, ezért inkább nem tett semmit, bár segíteni ment oda. A szudáni nők továbbra is tudatlanságban élnek.
A hallottakon nagyon megdöbbentem és rögtön egy részlet jutott eszembe Eva Gerlach: Háremből a nagyvilágba című könyvéből, amikor is az írónő megkérdezte Jemenben a tetőtől-talpig lefátyolozott, szabadságukban-cselekedeteikben erősen korlátozott nőket, hogy miért tűrik el a rabszolgaságot? A tetőtől-talpig lefátyolozott, utcára csak engedéllyel és csak másik hárembe látogatható, 10-12 évesen öreg emberekhez akaratuk ellenére férjhez adott nők csodálkozva ráemelték a tekintetüket, ami alig látszott ki a fátyol alól, és azt felelték: "Mi nem vagyunk rabszolgák, mi szabadok vagyunk!".
Tanulság: ha nem mutatod meg valakinek a szabadságot, és az illető soha sehol nem lát szabad nőt burka, csador nélkül, nem látja szabadon járkálni, és még sose hallott olyan nőről, aki egyedül élt volna és saját maga dönt az életéről, akkor bizony nem fogja tudni mi is a szabadság, nem is fog neki hiányozni, nem fog lázadni, sose lesz igénye a jobbra, és ebből az ördögi körből soha nem fog szabadulni. És amennyiben azt vesszük számításba, hogy az emberiség jelenlegi létszáma több, mint 7 milliárd, ennek megfelelően a nők ennek a felét, kb. 3,5 milliárdot tesznek ki, akkor nem mehetünk el szó nélkül a nők elnyomása, korlátozása mellett. Egy normális társadalom, ami tisztában van a "faj" megnevezés biológiai-genetikai jelentésével, az evolúcióval, az élet feltételeivel, egy faj életképességének követelményeivel, az nem tűrheti, hogy az emberiség felét rabszolgaként, alsórendűként kezeljék, megvonják tőlük az önrendelkezés jogát. Mindezt méghozzá az emberiség másik fele - a férfiak - műveli, ami felsőrendűnek hirdeti magát. Az elnyomás megszüntetéséhez nagyon fontos lenne a megfelelő oktatás, ami nem differenciálja már születésük pillanatában a lányokat és fiúkat. De hol kezdjük? Otthon? Nem biztos. A szülők nem lesznek okosak vagy mások, mert gyermeket vállalnak és nevelnek. Olyan szellemben fogják nevelni a gyermekeiket, amilyen szellemben ők is nevelkedtek. Ördögi kör. A célszerű az lenne, ha már bölcsödében, óvodában elkezdenék a gyermekek oktatását olyan óvónőkkel, akiket ebben a szellemben oktattak az egyetemen - és nem mellesleg a szüleik is. Folytatódnia kellene az iskolákban, hogy a gyerekek, bármit is látnak odahaza, pontosan megtanulják, hogy mi is a szabadság, milyen az, ha tényleg minden ember egyenlő, egyenrangú és egyenjogú.
Visszatérve a szudáni és más hasonló országokban élő nők helyzetére azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezeknek a nőknek az a helyzet számít 'szabadságnak', amelyben ők és a többi nő kivétel nélkül él egy adott populációban. Ezért "fogadják el" a helyzetüket minden zokszó nélkül és nem lázadnak, mivel nem tudják, hogy nekik azt ellene, és hogy van miért lázadni. Ha nem tudunk valamiről, az nem is hiányzik következésképpen.
Válasz a hölgy kérdésére: Igen! Szólni kell a rabszolgáknak, hogy ők rabszolgák és van másmilyen élet is az övéken kívül. Mert maguktól soha, vagy csak nagyon későn jönnek rá. Az elnyomásuk még akár évszázadokig is valóság maradhat, és nem tisztességes a ténylegesen szabad életet élő nőkkel szemben. A rabszolgaság vagy szabadság nem lehet "magánügy", nem lehet "választható"! Hogyan lehetne szabad és egyenjogú egy nő a világ másik felén, ha nem utazhat szabadon bizonyos országokba, mert azonnal burkát dobnak a fejére és úgy bánnak vele, mint a szeméttel, és senkit nem érdekel, hogy ő egy másik ország állampolgára, más jogokkal? Ugyanez a helyzet, amikor a nők elnyomását természetesnek tartó országokból érkeznek férfiak civilizáltnak mondható országokba, akik a nőket a saját hazájukban zaklatják az öltözködésük miatt, a saját hazájukban követelik tőlük az alárendeltséget, és emiatt akár ölnek is gátlástalanul? Meddig tarthat akkor a mi szabadságunk? Ahol egyetlen egy nő rabszolga, ott bármelyik más nő bárhol a világban is könnyen ugyanarra a sorsra juthat - lásd az Európából és máshonnan elrabolt és szexrabszolgának eladott évente közel 3 millió nő és gyermek esetét, akiket soha nem találnak meg, senki nem tud és nem is akar segíteni rajtuk. Eva Gerlach könyvében azt is leírta, hogy a háremekben, ahol a férfi gazdagságától függően a feleségek mellett több száz ágyas is lehet, és ezek az ágyasok szó szerint egy nyomorúságos rácsos kis cellákban tengetik az életüket gyerekkoruktól fogva, akár a kutyák egy menhelyen vagy a rabok a börtönben. Életük-haláluk SENKIT sem érdekel! Sorsuk jobbra fordulása kizárólag uruktól és parancsolójuktól függ, amennyiben valamelyikükre esik a választása egy éjszaka és a sejk meg van elégedve a teljesítményükkel. Kizárólag egy gyermek (főleg fiú) szülésével léphetnek feljebb a ranglétrán és kerülhetnek ki a rácsos cellájukból. Bárkire várhat ez a sors, ha nem teszünk ellene valamit. Magunkért is teszünk, a saját érdekünkben is cselekszünk, ha bármilyen módon felszabadítjuk a rabszolgákat, vagy segítünk nekik felszabadulni.
Következtetés: Talán rövidtávon 'káros" lenne a társadalmukra, ha a szudáni nőket felvilágosítanák nyomorult helyzetükről, hiszen jogok és szabadság nélkül sokuknak először büntetéssel, akár halálbüntetéssel kellene szembenézniük az "engedetlenségükért", de "boldog tudatlanságban" és rabszolgaságban élni még a halálnál is rosszabb. A "boldogok a lelki szegények", azaz a hülyék, nem elfogadható életcél! Nyilvánvalóan teljesen meg kellene változtatni a társadalmuk szerkezetét, ahogyan nekünk is, és még nálunk is bőven van mit tenni ezen a téren, de ahogy a nők elnyomása, agymosása, bezárása, korlátozása is nehéz volt évezredeken keresztül, és különleges intézkedéseket igényelt egy életen át, úgy a szabadság-egyenlőség visszaállításáért is nagy áldozatokat kell majd hozni mindannyiunknak, nemcsak a szudáni nőknek. De csak utána élhetünk mindannyian szabadon és egyenjogúként.
Tehát, szólna már végre valaki a szudáni nőknek?
