Kedves Hölgyek és Urak!
Májusi könyvajánlóm szintén Kertész Erzsébet munkásságát dicséri. A könyv címe: A lámpás hölgy. A lámpás hölgy az arisztokrata származású Florence Nightingale-t takarja a ködös Albionból, aki létrehozta
az ápolónőképzést, mint hivatalos szakmát. Florence, aki a nevét Firenzéről kapta, ahol született, már egészen fiatalon tudta, hogy valamit tenni akar a szegények, betegek, elesettek érdekében, de semmi esetre sem azt, ami az arisztokrata hölgyek körében volt szokás: jótékonysági teák sorozata méregdrága ruhakölteményekben valamelyikük fényes kastélyában, időnként alamizsnaszórás a szegények elé, majd utána elégedetten hátradőlni, hogy milyen nagyszerűek is vagyunk, megérdemeljük a luxust, amibe születtünk. Florence nem ezt akarta és tett is érte. Nélküle valószínűleg még ma is apácák és diakonisszák ápolnák a betegeket minden hivatalos szaktudás nélkül a világ nagy részén. A vagyonát erre a célra áldozta.
Florence megküzdött a családjával, a szörnyülködőkkel, férfiakkal-nőkkel, politikusokkal, orvosokkal, megjárta a poklot a krími háborúban, és találkozott Elizabeth Blackwell-el, az első amerikai orvosnővel, aki szintén hosszú éveken át küzdött, hogy tanulhasson. Az acélakaratú, acélkemény Florence Kaiserwerth-be ment ápolást, gyerekgondozást tanulni egy lelkész házaspárhoz, majd Angliában folytatta, míg Törökországba került. 1860-ban megalapította a Nightingale Ápolónőképzőt, 1883-ban Viktória királynő Királyi Vörös Kereszt kitüntetésben részesítette, 1907-ben megkapta első nőként az “Order Of Merit” (Becsületrend) érdemrendet VII. Edward királytól. Szép hosszú kort ért meg - 90 évesen halt meg. Bár Kossuth Zsuzsanna – aki a Szabadságharcban főápolónőként vett részt - négy évvel megelőzte Florence Nightingale-t, valószínűleg nem ismerték egymás munkásságát, és Nightingale-nek egy kicsivel több vagyona és hatalma is volt. Lámpás hölgynek azért nevezték, mert egyedülálló módon éjszaka is ránézett a betegeire, és lámpással világított a sötét kórtermekben. Több, mint kétszáz tanulmánya, esszéje, cikke maradt ránk, köztük az első ápolói kézikönyv: a Notes on nursing.
Florence nem csak a vagyonát és életét áldozta fel a nemes cél érdekében, hanem a szerelmet is. Mivel szép lány volt, több kérője is akadt, köztük Monckton Milnes, aki szintén az elesettekért küzdött: neki köszönhető, hogy a fiatalkorú bűnözők nem a felnőttek közé lettek bezárva, hanem külön javító-nevelő intézetbe. A férfi közel hét évet várt Florencra és többször is megkérte a kezét, de Florence mindig így felelt: “ Igen, szeretem magát, Richard. De nem lehetek a felesége, mert maga mellett csak feleség, idővel anya lennék, s nekem másfajta hivatásom van. Nekem valami dolgom van az életben, még nem tudom pontosan, mi az, de semmi esetre sem, hogy egyik kalitkából átrepüljek a másikba. Itt van a Nightingale kalitka, jól kibélelve, dúsan aranyozva, fogva tart...Ha átkerülnék a maga kalitkájába, az ugyanolyan díszes lenne, ugyanolyan dúsan aranyozott, és már meg sem kísérelhetném, hogy onnan valaha is kijussak...”
Szomorú és az emberiség szégyene, hogy 150 év elteltével a nők többsége még mindig választani kényszerül hivatás és család között, mert az emberek még mindig azt a nézetet osztják, hogy a nők egyetlen, kizárólagos és legfontosabb feladata a család kiszolgálása. (“..amióta világ a világ, a lányok sorsa elrendeltetett” – a “legszentebb feladat” vár rájuk: a gyereknemzés és nevelésük.) A férfiak “dolga” meg a világmegváltás, semmi közük a családhoz, nem az ő dolguk. Amennyiben a nők mégis a hivatást választják akkor rossz anyának, rossz embernek, rossz feleségnek minősítik őket, bűntudatot keltenek bennük, lelkiismeretfurdalást. Még mennyit kell várnunk arra, hogy ez megváltozzon?
„Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz,
és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele,
az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük.”
(Florence Nightingale)
Florance a krími háborúban
